Szakmai összefoglaló – András P. Bózsik, Dömötör M. László, Borisz Egri: „Bird–Borrelia Interactions: A Historical Review and Their Significance for Human Disease Ecology”, című cikkéről, Microorganisms 2026, 14, 1096 (közlésre elfogadva: 2026. május 5.)
A tanulmány célja és háttere
A vadon élő, különösen a nagytestű vándormadarak évtizedek óta felmerülnek a kullancsok által terjesztett Borrelia-fajok terjesztőjeként és rezervoárjaként. A szerzők – Lyme Diagnostics Kft.-hez is köthető kutatócsoport tagjaiként – szisztematikusan áttekintik azt a több mint másfél évszázados tudománytörténeti ívet, amely a spirochéták első mikroszkópos megfigyelésétől a mai molekuláris és szerológiai bizonyítékokig vezetett, különös tekintettel arra, hogy a madarak miként vesznek részt a relapsing fever (visszatérő láz) kórokozóinak és a Lyme-kór kórokozóinak (Borrelia burgdorferi sensu lato, Bbsl) ökológiai fenntartásában és terjesztésében.
A Borrelia-kutatás fejlődése madarakon keresztül
A Borrelia-baktériumok jellegzetes, síkhullám alakja és mozgása miatt már a 19. század közepén – Robert Koch kórokozó-azonosítási módszerei előtt 11 évvel – felismerhetők voltak mikroszkóp alatt. Az első leírások jelentős része madarakból származott: 1880-ban Kent madarak beléből izolált spirochétát, 1891-ben Sakharov igazolta, hogy a Borrelia anserina lúdfélékben szepticémiát okoz, majd a 20. század első felében részletes életciklus- és kórtani leírások születtek a madárkórokozóról. A B. anserina-fertőzés – hatékony antibiotikum-kezelhetősége, alacsony genetikai variabilitása és az, hogy a túlélő állatokban élethosszig tartó immunitást hagy hátra – mára jórészt felszámolásra került a baromfitartásban, ugyanakkor a mai kutatások szerint tényleges elterjedtségét világszerte alábecsülik, részben a diagnosztikai nehézségek, részben más lázas megbetegedésekkel való összetévesztés miatt.
A Bbsl 1980-as évekbeli azonosítása után a figyelem a Lyme-kór kórokozójára terelődött. Anderson és munkatársai 1984–1986-ban elsőként mutattak ki élő B. burgdorferi-t vadon élő madárban (egy énekesmadár májában), illetve madarakon táplálkozó kullancsokban, ezzel megnyitva az utat a madarak rezervoár-szerepének igazolása felé.
Madarak mint rezervoárok és vektorok
A tanulmány három, egymásra épülő bizonyítéktípust különböztet meg: (1) madarakon élő kullancsok humán patogén Borrelia-fertőzöttsége; (2) a kórokozó tényleges jelenléte a madarak vérében és szöveteiben; (3) a rezervoár-kompetencia igazolása, vagyis hogy a fertőzött madáron táplálkozó, korábban fertőzésmentes kullancs ténylegesen megfertőződik. Az 1990-es évek végére több vizsgálat (pl. McLean és mtsai, 1993; Kurtenbach és mtsai, 1998) bizonyította, hogy egyes madárfajok valódi rezervoárként funkcionálnak, és hogy a madarak szelektíven felerősítik a Bbsl-csoport egyes tagjait – elsősorban a Borrelia garinii-t és a B. valaisiana-t –, míg más, emberben gyakori fajok (pl. B. afzelii, B. burgdorferi sensu stricto) terjesztésében inkább a kisemlősöknek van szerepük. A B. garinii kiemelt hőtűrő képessége valószínűsíthetően magyarázza, hogy ez a – emberben elsősorban idegrendszeri tüneteket (neuroborreliosis) okozó – faj képes fennmaradni a magasabb testhőmérsékletű madarakban.
Egészségügyi hatás a madarakra és a kullancsokra
A korábbi feltételezéssel ellentétben, miszerint a Bbsl tünetmentesen, átmenetileg van jelen a madarakban, több vizsgálat (Isogai és mtsai, 1994; Richter, 2000; Büker és mtsai, 2013; Norte és mtsai, 2013) igazolta, hogy a fertőzés immunválaszt (szerokonverziót), mérhető élettani változásokat (pl. emelkedett fehérvérsejtszám, vércukorszint, testtömeg-csökkenés) és alkalmanként tüneteket is kivált a madarakban. Lényeges, hogy – szemben a B. anserina-fertőzéssel, amely tartós védettséget ad – a kialakuló immunitás nem védi ki az újrafertőződést, így a madár ismételten fertőzővé válhat a rajta táplálkozó kullancsok számára.
Transzkontinentális terjedés
Mivel a kullancsok jellemzően 24–48 órán át táplálkoznak egy gazdaállaton, a vándormadarak ez idő alatt akár kontinenseket átívelő távolságot is megtehetnek, mielőtt a fertőzött kullancs leválna – ezzel új földrajzi területekre juttatva a kórokozót. Ezt támasztja alá többek között az azonos B. garinii genotípus kimutatása északi és déli féltekéről származó kullancsokban (Olsen és mtsai, 1995), a Feröer-szigeteki lundákban talált fertőzöttség, valamint a B. lusitaniae Európa és Észak-Afrika közötti, feltehetően madarak közvetítette átjutásának genetikai bizonyítékai. A szerzők saját, 2024-es közleményükben sötétlátóteres és immunfluoreszcens mikroszkópiával közvetlenül is igazolták élő Bbsl és B. anserina jelenlétét vadon élő madarak (fehér gólya, rétisas, parlagi sas) vérmintáiban.
Következtetés
A madarakban zajló Borrelia-kutatás egyszerre tekinthető a mikrobiológia tudománytörténeti mérföldkövének és egy ma is aktuális epidemiológiai kérdésnek. A rendelkezésre álló irodalom alapján a vándormadarak igazoltan hozzájárulnak a Bbsl – kiemelten a neurotróp, elsősorban Eurázsiában elterjedt B. garinii – fenntartásához és földrajzi terjesztéséhez, mind a fertőzött kullancsok szállítása, mind saját fertőzöttségük révén. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a kullancsok és gazdaállataik viselkedésének nyomon követése – a változó éghajlati és környezeti feltételek, valamint a vonulási és költési időszakok eltolódása mellett – kulcsfontosságú lehet a kullancsok közvetítette zoonózisok új területeken való megjelenésének megértéséhez, és további kutatásokra van szükség a vándormadarak szerepének és a fertőzés madarakra gyakorolt egészségügyi hatásainak pontosabb feltárásához.
(C) Lyme Borreliosis Alapítvány
