A Lyme borreliosis története

  • 2020 október 28.
  • 28 megtekintés

Az őzbetegségtől a sötétlátóteres mikroszkópokig.

A Lyme-kór okozója minden bizonnyal évezredek óta támadja az emberi szervezetet, hiszen Ötzi, az 5300 éves jégember testében már kimutatták, aki a kór tüneteitől is szenvedett. Ezer évvel ezelőtt a kínai Szung-dinasztia idején már lejegyezték egy betegség tüneteit, amelyet „őz-betegség” néven említettek, és hasonló kórlefolyása volt. Már maga az elnevezés is sokatmondó, hiszen az őzek jellegzetes hordozói a betegségnek.

A 13–16. században a boszorkányok „orvosi” ismérve a kokárdaszerű folt volt, és a megfigyelések szerint viselkedésükben a neuroborreliózis jegyei voltak azonosíthatók. Több évszázadnak kellett eltelnie, mire a tudomány azonosítani tudta az amúgy függetlennek tűnő tünetek mögötti egyetlen összefüggő okot.

A spirochétákat a holland kereskedő, Anton van Leeuwenhoek már 1683-ban megfigyelte mikroszkópos vizsgálattal, és felfedezését az Angol Királyi Társaság tudomására hozta. John Walker tiszteletes az amúgy őzcsordáiról ismert skóciai Deer Island (Jura) szigetére látogatva 1764-ben leírta, hogy egy kullancs csípése hogyan okozta mindazokat a tüneteket, amelyeket ma a Lyme-kórnak tulajdonítunk.

Miután Joseph Jackson Lister borkereskedő ötlete nyomán csapata megalkotta a mai mikroszkópok ősét, a szférikus és kromatikus aberrációt korrigáló, többlencsés mikroszkópot, Lister 1836-ban részletesen leírta a vízben található spirochétákat.

1868-ban Otto Obermeier egy spirochétát azonosított a visszatérő láz kórokozójaként, mikroszkóp segítségével. Ezt a betegséget, csakúgy, mint a Lyme-kórt, egy Borrelia okozza, a Borrelia recurrentis, és ez volt az első olyan súlyos humán betegség, amit egy mikrobával hoztak összefüggésbe. Obermeier 1873-ban publikálta felismerését, hogy a spirochéták a hetente visszatérő lázas időszakokban sötétlátóteres mikroszkóppal azonosíthatók a páciens vérében, míg a viszonylag tünetmentes szakaszokban nem. Csupán modern vizsgálatok adták meg a hullámzás okát, miszerint az immunrendszer leküzdi a fertőzést, amely megváltozott, mutálódott fehérjekészlettel tér vissza, és okoz újabb fertőzési hullámot. Robert Koch, több más kutatóval egy időben, 1905-ben mutatta ki, hogy ez a kórokozó a kullancsokban megtalálható, a kullancsok fertőzött állatok vérét szívva veszik fel azt, utána majmoknak át tudják adni a fertőzést a következő vérszíváskor – mindez csodálatos példáját adja a Koch-féle posztulátumoknak.

1869-ben George Miller Beard rendszeresítette a neuraszténia tünetegyüttesét, amelyek teljes mértékben megegyeznek a neuroborreliózis tüneteivel. 1885–87 között Fodor József több különböző publikációban mutatta be, hogy az egészséges élőlények vére nem tartalmaz mikrobákat, sőt az élő állat vérébe fecskendezett mikrobák egy órán belül eltűnnek, amennyiben az állat egészséges. Legyengült állat esetében ez az idő hosszabb lehet.

1907-ben, miután Amédée Borrel mikroszkóppal éveken át vizsgálta az Obermeier és Gallinari által azonosított spirochétát, a holland bakteriológus, Swellengrebel, róla nevezte el a kórokozók ezen csoportját.

1909-ben a svéd orvos, Arvid Afzelius leírt egy terjedő bőrpírt, amely kullancs csípése után jött létre, és elnevezte erythema migrans-nak. 1922-ben Garin és Bujadoux ezt a bőrpírt össze tudták kötni az idegrendszert ért fertőzéssel.

1913-ban Zsigmondy Richárd bemutatta tökéletesített ultramikroszkópját, amely már akár tíz nanométeres részecskéket is tudott vizsgálni – ez természetesen sötétlátóteres elven működött.

Forrás: weborvos.hu